A minap tükörbe néztem és megláttam egy kilógó cérnaszálat a kabátom alján. Ideális esetben ez nem zavart volna annyira, hogy riadt kislány módjára zokogásba törjek ki, de most ez történt. A cérna hihetetlenül komoly szimbólum volt számomra abban, hogy a kettőnk közti szál megszakadt. Azon túl, hogy soha egyetlen férfi nem vágta le olyan mértani pontossággal, ugyanakkor sikkes mozdulatokkal a cérnát a ruháimról, soha egyetlen férfi sem okozott ekkora örömöt és bánatot. A tudat, hogy többé nem látlak ollóval a kezedben magam előtt, felemészt de az méginkább, hogy tudom, ennek már nincs helye. Miközben álltam a tükör előtt a kopott kis kabátomban, sírtam és tekergettem a zsebkendőt a kezeim között, eszembe jutott az eleje, az origo. Mindennek a kezdete, a fényesnek hitt jövőnk, az éjszakák forrósága, a kezeidbe hajtani fejem, az öledbe ülni, a hajadat simítani lefekvéskor, veszekedni, majd édesen szeretkezni. A mosolyod és a tekinteted, mely olyan átható volt.
Szárnyakat tettél a hátamra, hogy tudjak repülni de mikor megpróbáltam, egy lasszóval visszaejtettél.
Eltűntem egy idő után melletted. Átalakultam, visszafogtam magam, szívtam magamba az általad csepegtetett szeretet cseppeket. Szeretet volt vajon?!
A cérna már nem lóg, leszakítottam és kukába dobtam. .. te pedig más soha többé nem leszel életem része.
Kommentek